Ahogy a kenguruk, a vombat is erszényes állat, és az anya az eszényében hordozza kicsinyét. Sauvarin a helyszínre sietett, benyúlt a szerencsétlenül járt állat erszényébe, és amikor kihúzta a kezét, a tenyerében egy csupasz kis vombatkölyök kuporgott. Akkora volt csak, mint egy tojás. Még a szeme sem nyílt ki. A kisvombat életben volt, bár a bőre itt-ott lehorzsolódott.

„A vombatkölykök általában fél éves korukban hagyják el anyjuk erszényét – mondja Sauvarin. – Ennek a kicsinek két és fél hónappal korábban kellett kibújnia.” Sauvarin félt, hogy a fejletlen kis állat sokkot kaphat az erszény melegén kívül, ezért finom puha törülközőbe bugyolálta, és mellé meleg vizes palackot tett, így vitte be a menhelyre. Ott aztán egy inkubátorba fektette, hadd melegedjen, hadd pihenjen.

Négyóránként Sauvarin finoman tenyerébe vette a kölyköt, egy evőkanálnyi tápszert fecskendőbe töltött, és azzal etette meg a kisvombatot. Napi hat etetés – melyből egy éjjeli 2 órára, egy meg reggel 6-ra esik – emberpróbáló feladat. „Nagyon kimerítő – ismeri el Sauvarin. – De csináltam, mert imádom a vombatokat.”

A heti súlymérés adatai mutatták, hogy a vombatcsemete – akit Jensennek neveztek el – szépen gyarapodik. Másfél hónappal később már a szőre is nőni kezdett, és elég nagy lett ahhoz, hogy cumisüvegből lehessen etetni. Egy nap aztán a szeme is kinyílt, és szemügyre vehette gondozóját. „Persze én voltam az első, akit meglátott, amikor kinyílt a szeme, és meggyőződése, hogy én vagyok az anyja” – magyarázza Sauvarin. Jensen egy kis ketrecbe költözött, ahol kedvére rágcsálhatott faágakat és lett egy labdája is, amellyel szórakozhatott. Pár óránként Sauvarin kiengedte, hadd futkározzon a házban, amennyit akar. A kedvenc foglalatosságai közé tartozott, hogy felmászott egy hatalmas játék mackóra (és lebukfencezett róla), vagy ha „anyja” fejére kapaszkodhatott, és imádta, ha dögönyözik.

A következő két hónap során Jensen megháromszorozta a súlyát, és akkorára nőtt, mint egy tekegolyó. Lassan áttért a vombatok szokásos növényi táplálékára: füvet és gyökereket kapott, sárosan, ahogy majd a természetben is találja őket. Merthogy ezen a menhelyen az a szokás, hogy a felcseperedő vombatokat szabadon eresztik – ez a sors várt Jensenre is. „Még ha kiskorukban ragaszkodnak is az emberhez, a vombatok nem olyanok, mint a kutyák és a macskák, amelyek évezredek óta az ember társai. Amikor a hormonjaik dolgozni kezdenek, kiderül, hogy valójában nagyon is vad állatok’” – magyarázza Sauvarin.

Egy évvel később a barnás szőrű, több mint nyolckilós Jensen egy másik szervezethez került, amely felkészíti a majdani önálló életre. Végül egy védett területen fekvő erdőben eresztették el, közel egy üresen tátongó üreghez – ahová jó eséllyel beköltözhet.

Szomorú volt-e Sauvarin, amikor Jensen elment? „Nagyon – vallja be. – Borzasztóan megszerettem. De az, hogy elment, jót is jelent: már önálló, és elkezdi élni a saját életét.”